A denevér – madártávlatból / Opera, nem csak vájt fülűeknek!

 A denevér - nyitány

Ifj. Johann Strauss (1825-1899, nem összetévesztendő Richard Straussal!) neve hallatán mi más jutna elsőként eszünkbe, mint csodálatos keringői? A megunhatatlan Kék Duna keringő, a Mesék a bécsi erdőből, a Császár-keringő, a Művészélet, a Denevér és még hosszan sorolhatnánk. Nem véletlen nevezték a bécsi mestert már életében keringőkirálynak! Azon kevés művészek közé tartozott, kinek zsenialitását a zeneértők és a nagyközönség egyaránt elismerték. Nem csak Európa hevert a lábai előtt, de Amerika is. Többek között olyan őrült felkéréseknek tett eleget, mint P. S. Gilmore-é, aki rávette, hogy Bostonban egy szabadtéri arénában egy több mint 1000 fős zenekart vezényeljen, mintegy 100 000 főnyi hallgatóság előtt. A koncert léptéke egy rockbandának is dicséretére válna! Nem csoda, hogy Strauss fülbemászó, eredeti dallamai a mai napig osztatlan sikert aratnak. Ha felcsendül valahol egy Strauss-motívum, bizonyára megelevenedik szemünk előtt egy gyönyörű bálterem előkelő, táncoló forgataga, s a zenén keresztül egy időre mi is részesei lehetünk e letűnt kor eleganciájának. Ki gondolnál, hogy a keringő műfaját valójában az egyszerű nép „találta fel”, s ráadásul éppen azért, mert nem tetszettek neki a merev és prűd udvari táncok. Épp ezért sokáig tiltották is. Az igazi áttörést csak a XIX. század eleje hozta el, amikor már egész Európa ¾ ütemre lejtett, s a keringő meghódította az operák színpadát is.

Strauss 17 színpadi művet írt, de ebből két nagyoperett lett igazán népszerű: A cigánybáró és A denevér. Ez utóbbi egyik betétdala a híres Denevér-keringő. Bevallom - ezen túlmenően - magáról a műről nem sokat tudtam, mielőtt megtekintettem. Strauss általam eddig ismert dallamai azonban némi garanciát jelentettek, hogy feltételezhetően operettje is élvezhető lesz. A december végi előadásra az utolsó pillanatban sikerült jegyet szereznünk. Persze már csak a kakasülőn (konkrétabban a harmadik emeleti karzaton) volt hely, de az is csoda, hogy egyáltalán sikerült! Roppant boldog voltam, hogy a karácsonyi szünet ünnepi hangulatát egy operaelőadással fokozzuk.

Operába menni számomra amúgy is mindig különleges élmény. Ez gyakorlatilag az első alkalommal eldőlt. Nem véletlen, hisz az opera is kissé olyan, mint az olajbogyó, és más hasonlóan karakteres dolgok az életben - aki belekóstol, vagy imádja, vagy sosem tud igazán megbarátkozni vele. Nincs köztes út. Én első látásra beleszerettem: elvarázsolt a zene, a látvány, a miliő, az érzelmek, az emberi lélek mélységei és minden, amit az opera, a színpadi műfajok e királynője jelent.

Már maga a Magyar Állami Operaház is csodálattal tölt el, akárhányadjára is lépek be Ybl Miklós remekbe szabott épületének előcsarnokába. Igaz, jelen esetben kissé csalódás ért, mert hamar kiderült, hogy a márvány díszlépcső helyett a Dalszínház utca felőli oldalsó lépcsőházon keresztül lehet megközelíteni a karzaton lévő helyünket. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértünk, ráadásul az operaház belső díszfolyosóira és csarnokaiba sehol sem volt átjárás, így szünetben sem kalandozhattunk Lotz Károly, Székely Bertalan, Feszty Árpád, Than Mór festményei vagy a híres zeneszerzőket ábrázoló szobrok, az aranykazettás tükörmennyezet és a márványburkolatos falak között. Gondoltam is: na, jellemző, ennyire elkülönítik a „pórnépet” az „úri közönségtől”, nehogy véletlenül is találkozzanak… Hiszen a zsöllye és a karzat helyárai között manapság is olykor tízszeres a szorzó! Hazafelé menet ugyan a középső szinten láttam egy oldalajtót, de biztosra vettem, az valami művészbejáró vagy a technikai személyzeté - ki is próbáltuk, zárva volt. Aztán nem hagyott nyugodni a dolog, és amikor utána olvastam, meglepő információkhoz jutottam. Ez az oldalsó lépcsőház éppenséggel pont nem a köznépnek épült, hanem ez az ún. királylépcső, melyet Ferenc József használt, hogy zavartalanul megközelíthesse a számára fenntartott első emeleti díszpáholyt. Az uralkodó számára egyébként külön reprezentációs termeket is kialakítottak: a királyi szalont és a Székely-termet, mely a falát díszítő Székely Bertalan-freskóról kapta a nevét. Ha valaki szeretne jobban elmélyedni az épület szépségében és történetében, érdemes kipróbálni a magyar nyelvű idegenvezetést vasárnaponként 15.00 és 16.00 óra között (900 Ft/fő) - 10 fő feletti csoportok előzetes egyeztetést követően a hét bármely napján mehetnek.

De visszakanyarodva az előadásra, amint felcsendült a nyitány, párommal rögtön összemosolyogtunk: jól sejtettük, nem lesz itt probléma! Így is lett: az első perctől az utolsóig élvezetük, amit láttunk és hallottunk, és nem győztünk csodálkozni, hogy lényegében az egész művet ismerjük, csak épp eddig nem volt róla fogalmunk, hogy az ismerős dallamok - mondhatni, már-már slágerek - ebben a darabban szerepelnek. A díszlet és a jelmezek kifogástalanok voltak, s habár néhány énekesnél tapasztaltunk itt-ott apró bizonytalanságot, a prózai részekben nyújtott igényes színészi játékkal ezért is kárpótoltak bennünket. Különösen igaz ez a Frosch fogházőrt alakító Vida Péterre, aki a helyzetkomikummal tűzdelt zseniális szövegkönyvet remek stílusérzékkel adta elő. Esküszöm, sokkal jobban élveztem, mint a néhány héttel korábban látott L’ art pour l’ art előadást, melynek kifejezetten a nevettetés lett volna a célja… „A muzsikusnak dalból van a telke” típusú halhatatlan poénok mellett rengeteg aktualizált szóvicc és szellemes megjegyzés kergette egymást a monológban – majd leestünk a székről, ami azért ugye nem szokványos az operában. Ekkor vettük észre azt is, hogy a nézők között gyerkőcök is vannak, mivel a közelben ülő két 7-8 éves fiúcska gyöngyöző kacaja egy idő után szinte mindent elnyomott. Szerintem a közönség fele már inkább rajtuk, illetve velük nevetett. Ebből is látszik, a kultúrára nevelést nem lehet elég korán elkezdeni! Strauss operettjeinek könnyen megjegyezhető, természetes dallamai és könnyed librettói pedig igazán alkalmasak arra, hogy a kicsikkel megszerettessük az operát. Emlékszem, gyerekkoromban sokáig csak kornyikálásnak gondoltam az egészet - persze semmi közvetlen tapasztalatom nem volt, csak az a néhány fülsértően idegtépőnek tűnő áriázás, amelyről a szüleim többnyire gyorsan elkapcsolták a tévét. Hiába tanultam 11 évig klasszikus zenét, már felnőttem, mire rájöttem, hogy az opera sokkal több holmi fület hasogató, érthetetlen és élvezhetetlen hangszál-bajnokságnál, sőt valami egész más…

Számomra a fordulópontot először A remény rabjai című film jelentette, melyben a főszereplő a világ egyik legszigorúbb börtönében bezárkózik egy szobába, és kihangosít egy operalemezt, mégpedig Mozart Figaro házasságából Susanne és a grófnő duettjét. Hiába dörömbölnek az őrök, a hangszórókból csak úgy árad a rideg valóságon túlmutató megfoghatatlan szépség és szabadság dallama, s ha csak néhány percig is, de minden rab embernek érezheti magát. Egyszerűen, megejtően szép volt maga a jelenet is, és az ária is. Csírájában sem bújt elő az elkapcsolás vágya – sőt, azóta számtalanszor meghallgattam. Ezt követően aztán Puccini és a már említett, első személyes operaélmény pecsételte meg végleg a sorsomat.

Részlet a Remény rabjai című filmből 

A Denevér cselekményét tekintve egyébként egy könnyed, szilveszteri darab, melyben az 1870-es évek léha, bécsi, nagypolgári világa elevenedik meg, némi erkölcs- és társadalomkritikai éllel. Nem véletlen, hogy az operaházak a téli szezonban, és különösen december 31-én rendszeresen műsorukra tűzik. Felesleges lenne részleteznem az amúgy sem túl bonyolult tartalmát – az interneten könnyen utána lehet olvasni. A lágyan áradó zene azonban első hallás után is maradandónak bizonyul.

Az biztos, hogy mint kiderült, a karzatról azért mégsem olyan az előadás összhangzata, mint például a páholyokból vagy a zsöllyéből. Laikusan megfogalmazva, mintha valahogy elveszne a zene monumentalitása, mire fölér a harmadik emelet hátsó soraiig. Persze az 1500 Ft-os helyár igen csábító, és az élmény így is maradandó lehet. Aki azonban teheti, és nem az utolsó pillanatban akar jegyet szerezni, az nyugodtan vásároljon drágább jegyet - tényleg megéri.

Számomra furcsa volt és kissé sajnálatos, hogy akárcsak a színházak esetében, a közönség ma már mennyire nem tiszteli meg öltözékével a műfajt. A nagy többséget látva gyakorlatilag már az érezheti magát zavarban, aki alkalomhoz illően jelenik meg. Érdekes lenne felkutatni, hogy ha egy éttermi vacsorához - ahol az étkezésen kívül semmi más nem történik - elegánsan fel tudunk öltözni, akkor vajon miért tört meg ez a szokás a színpadi műfajok tekintetében?

Ami biztos: az élet minden területére igaz, hogy az embernek időről időre érdemes felülbírálnia korábbi tapasztalatait, pláne előítéleteit vagy rossz beidegződéseit. Nincs ez másként az operával kapcsolatban sem. Ne gondoljuk, hogy csak a képzett fülek számára élvezhető műfaj, ha még nem jártunk operában, engedjünk a személyes megtapasztalásnak, sőt vigyük bátran magunkkal gyermekünket is! Persze ne pont Wagnerrel kezdjünk, de Strauss, Verdi, Puccini vagy Mozart darabjait bátran ízlelgethetjük. Legyen a történet vidám vagy drámai, a zene biztosan eljut a lelkünkig.